Fejlettebbek voltunk, de ma háromszor gazdagabbak – mi a titka a finneknek?
A finn és a magyar gazdaság fejlettsége 1913-ban gyakorlatilag azonos szintű volt – kis magyar előnnyel. 2019-ben az északiak viszont csaknem háromszor nagyobb fajlagos GDP-vel rendelkeztek nálunk. Mi a titkuk? Ezt vizsgálja cikksorozatunk.
Egy évszázaddal ezelőtt még nem volt GDP-számítás, ám az utólag Angus Maddison által kiszámolt fajlagos gazdasági mutatók szerint 1913-ban a finnek a magyar egy főre eső termelési érték 98 százalékát érték el. Azaz 108 évvel ezelőtt – ha csak minimálisan is, de – fejlettebbek voltunk nyelvrokonainknál. Mindez kiderül Romsics Ignác történész kutatásaiból is, aki „Suomi titkai” címmel írt tanulmányt Finnország évszázados fejlődéséről.
„Finnország ipari szempontból 1913-ban nagyjából azonos szinten állt, vagy talán valamivel fejletlenebb is volt, mint a korabeli Magyarország. Az ipari népesség csak 11 százalékra rúgott (Magyarországon 17 százalék)” – ezt még 1977-ben írta Ránki György gazdaságtörténész, aki szerint az északi állam (finnül: Suomi) ipari fejlődésében a fordulat a két háború közt ment végbe.
Míg a „legtöbb országban az ipari fejlődés üteme lényegesen lelassult, Finnország nemcsak fenntartani, de növelni is tudta az ipari fejlődés ütemét.” Az 1900-tól két évtizeden át 5,5 százalékos iparfejlődési ütemet mutató Suomi 1920-38 között „táltosodott meg”: évi 8,1 százalékos ipari fejlődést ért el. Ránki megállapítja: „Finnország ipari fejlődésében kétségtelenül igen erős és gyors adaptációs készség mutatkozott.”
Ennek az adaptációs készségnek járunk most utána sorozatunkban. Állításunk: a gazdaságon kívül keresendő a „titok”, ami a finn gazdasági csodát okozta az elmúlt bő száz évben. Ez az adaptációs készség ugyanis a finn elit sajátosságaiból fakad. Ennek a finn elitnek a társadalmi beágyazottsága és mozgósító ereje óriási mértékű, különösen ha Közép-Kelet-Európa széttagolt, egymással acsarkodó, sokszor társadalmi bázis nélküli, ideológiailag viszont kitűnően felvértezett elitjeivel hasonlítjuk össze.
Ma már háromszor fejlettebbek nálunk a finnek
Ennek megfelelően alakultak Suomi gazdasági mutatói az elmúlt száz évben: 1913-ban még Magyarország volt fejlettebb, de mára a finnek messze lehagytak minket. A 13-16. helyen állnak az egy főre eső (nominális) GDP-t tekintve a világon, hazánk pedig körülbelül harminc-harmincöt hellyel hátrébb, a 43-51. pozíciókban található – három világranglista szerint, melyekre a Wikipedia hivatkozik. (Mindkét ország a 2021-es előrejelzéseknél áll jobban: a 13., illetve a 43. helyen.)
Ha e mutatók közül az egy főre eső GDP nominálértékét nézzük, akkor 48,8 ezer dollárral Finnország majdnem háromszor fejlettebb Magyarországnál (16,8 ezer dollár) a Világbank 2019-es adatai szerint.
Most elsősorban a koronavírus előtti mutatókat hasonlítjuk össze, hogy egyedi tényezők ne befolyásolják az összképet. (A járvány sújtotta 2020-ban a magyar GDP 5 százalékkal esett, míg a finn GDP 2,8 százalékkal zsugorodott.)
Öt tényező, amely a finn elitet a gazdasági növekedés alapvető mozgatójává avatja
Említettük: a finn gazdaság remek adaptációs készséggel rendelkezett már a két háború közt is. Egy faktor tűnik alapvetőnek az alkalmazkodásban, és a gazdasági fejlődésben: a konszenzusosan egységes és befogadó jellegű finn elit. Ebből a nem gazdasági faktorból ered ugyanis több gazdasági tényező, amelyek aztán hozzájárultak ahhoz, hogy Helsinki a világpiac félperifériájáról a centrumba került száz év alatt. (Köztes-Európa: Suomitól Közép-Kelet-Európán át a Balkánig terjedő sáv.)
A konszenzusos finn elit gazdaságra gyakorolt hatásait öt pontban foglalhatjuk össze:
-
a finn politikai elit nem ideológiai megosztottságra épül, hanem a pártok jól körülhatárolt társadalmi bázisuk (gazdasági) érdekeit képviselik. Ezért tudnak megegyezni, hiszen az anyagi érdekek könnyebben összehangolhatók, mint az ideológiai ellentétek. Így a „nemzeti érdek” is könnyen megfogalmazható, a „nemzeti egység” is megteremthető – méghozzá demokratikus módszerekkel. Könnyebben, mint a megosztott eliteket felmutató Kelet-Európában, ahol terméketlen ideológiai vita folyik. (Ezt Kis János filozófus Magyarország esetében például „százéves hideg polgárháborúnak” hívja.)
-
a finn elit a kelet-európai eliteknél sokkal hatékonyabbnak bizonyult a külső támadás elleni védekezés megszervezésekor. Mivel túlléptek az 1918-as polgárháború ideológiavezérelt megosztottságán az 1937-ig egységesülő finn elit képes volt a teljes lakosság mozgósítására, és 1939-40-re a nemzeti egység megteremtésére szovjet támadás esetén. Így tudták megőrizni az ország szuverenitását a Vörös Hadsereg 1939-es inváziója ellenére is. Ezáltal megmaradt a magántulajdonon alapuló, piacvezérelt gazdaság is, vagyis a „finn gazdasági csoda” sem valósulhatott volna meg az elit egységes fellépése nélkül.
-
a finn elitek ideológiamentes pragmatizmusa a gazdaságpolitikában is sikeres. A finn elitek adaptációs készsége kiváló: egy konszenzusra törekvő, és egységes elit könnyebben alkalmazkodik a gazdasági kihívásokhoz.
-
a befogadó finn elit az oktatás demokratizálásával segíti az alacsonyabb státuszú társadalmi csoportok felemelkedését. Az oktatás kiterjesztése nemcsak a társadalmi igazságosságot erősíti. Fontos tényező ugyanis az oktatás a gazdasági növekedésben is: szakképzett munkaerőt bocsát a gazdaság rendelkezésére és az innovációt is elősegíti.
-
a finn elit egyenlősítő intézkedései gazdasági előnyt jelentenek a jóléti állam közgazdaságtana szerint. Ez utóbbi szerint a gazdasági növekedés egyik tényezője, ha a társadalom nem szakad szét vagyoni-jövedelmi alapon. A piac működése miatt növekvő egyenlőtlenségeket időről időre kompenzálja a finn konszenzusos elit által felépített jóléti állam: a társadalombiztosítás kiterjesztése, a többszöri földosztás is ilyen akció volt.
Mint látjuk, a konszenzusos és befogadó elit teremtette meg azt a társadalmi, politikai és gazdasági környezetet, ami száz év alatt hihetetlen fejlődést hozott az északi országban. Ez megfelel az elitelméletek és az intézményi közgazdaságtan által leírt receptnek is: John Higley és Lengyel György elitszociológusok a konszenzusos elitek demokráciára törekvését hangsúlyozzák. Daron Acemoglu, az amerikai MIT közgazdásza szerint pedig a fejlődést befogadó elitek tudják hosszú távon fenntartani.
A konszenzusos elitek lényege a kompromisszumra törekvés – nem a kényszeres egyetértés. Az ilyen elit tagjai betartják a közösen kikovácsolt játékszabályokat. A játékszabályokat pedig akkor lehet könnyen betartatni, ha igazságosak. Ezért pártolják általában a konszenzusos elitek a politikai és gazdasági szabadságjogokat, a szabad versenyt és plurális demokráciát.
A konszenzusos és befogadó finn elit létrejötte tehát Köztes-Európában a legjobb válasz volt a térség legfőbb kihívásaira (szovjet és német katonai fenyegetések, támadások; szélsőséges belső erők demokráciaellenes fellépései; technológiai, globalizációs és modernizációs kihívások).
Az első finn elitválasz nem könnyen, hanem „vérben és mocsokban” született meg – így nem tankönyvi „jó” példa az önálló Suomi létrejötte sem. 1917-től 1920-ig az akkori Európa egyik legvéresebb belső konfliktusából bontakozott ki a konszenzusos finn elit.
„Vérvörös” és még véresebb „fehér” kezdetek
1917 februárjában-márciusában Oroszországban kitört a forradalom. A cár állama pár hónap alatt széthullott. Kezdetben polgári (vagy annak tűnő) erők vették át a hatalmat Péterváron, ám az Orosz Birodalom anarchikus állapotaiból végül a bolsevikok kerültek ki győztesen. Az elvben Oroszországgal perszonálunióban lévő Finn Nagyhercegség elitje – közös uralkodó híján – a bolsevik puccsot kihasználva, egyszerűen deklarálta az északi ország függetlenségét és önállóságát 1917. december 6-án. A teljes káoszban lévő Pétervárra küldöttséget küldtek, amely december végére elismertette Leninnel és népbiztosaival a finn függetlenséget. (A beleegyezést Lenin, Trockij és Sztálin is aláírta.)
A finn függetlenséget nemcsak Szovjet-Oroszország, hanem Németország és Franciaország is elismerte 1918 januárjára, ez mégsem ellensúlyozta a belső megosztottságot – konszenzusos elitről ekkor még szó sem volt Finnországban. Súlyos polgárháború bontakozott ki 1918-ban: délen, Helsinkiben és a fejlettebb ipari városokban a vörösök államcsínnyel vették át a hatalmat.
A vörös uralom megítélése vitatott. A legtöbben azt magyarázzák utólag, hogy nem bolsevikok, hanem revizionista szociáldemokraták voltak, és a polgári államot nem akarták megdönteni. Ennek viszont ellentmond a kegyetlen vörösterror, illetve hogy a bankárok, iparbárók és főhivatalnokok elleni harcot is meghirdették, ami azért nem sok jót sejtetett a jövőre nézve.
Suomi északi részén, 1918 elején a finn fehér katonatisztek nem várták meg, amíg a déli vörösök eldöntik, hogy mit akarnak, ugyanis a polgári lakosság mindenféleképpen veszélyben érezte magát a vörösök által uralt déli területeken. Ezért „fehér” nemzeti hadsereget hoztak létre. A fegyelmezett, jól szervezett fehérek – akiket a cár korábbi tábornoka, Carl Gustaf Mannerheim irányított – végül győztek, majd iszonyatos népirtást rendeztek. A fogolytáborokban sokszor egyszerűen éhen haltak a vöröskatonák, ami több mint tízezres áldozatot jelentett a 3,2 milliós országban.
Ha a terror, a fegyveres harcok és a fogolytáborok áldozatait összeadjuk, akkor 28 ezres számot kapunk Gombos József szerint, aki 25 és 33 ezer között ingadozó adatokat is idéz. Ez a korabeli finn lakosság egy százaléka volt nagyjából. A magyar vörös- és fehérterrornak tizedannyi áldozata volt ugyanekkor, mint a csekélyebb lélekszámú Finnországban. Így a finn vérengzések lakosságarányosan 30-szoros áldozatot követeltek.