e3

2020. július 31., péntek

Törtenete

A mai Finnország területére – az utolsó jégkorszaki jégtakaró visszahúzódása után – az első emberek a Kr. e. 9. évezredben érkeztek. Kr. e. 8000 körül létrehozták a kundai régészeti kultúrához tartozó suomusjärvi kultúrát, mely kb. a Kr. e. 6. évezred végéig létezett. A lakosság kontinuitását hangsúlyozó egyik legújabb elmélet szerint lehet, hogy e népesség a finnugor alapnyelvet megelőző uráli alapnyelvet beszélte. A korai fésűs kerámia kultúra korszaka a Kr. e. 5. évezred végéig tartott, majd keletről átvették az agyagedények új díszítő stílusát – megkezdődött a tipikus fésűs kerámia kultúra korszaka, mely kb. a Kr. e. 4. évezred közepéig tartott. Ez a változás a finn kutatók szerint egy új, finnugor nyelvet beszélő népesség bevándorlására utal a Finn-öböl környékére. A Kr. e. 4. évezred végétől balti hatás ([csónak alakú] harcibalta kultúra) érte a fésűs kerámia kultúrájának népességét, majd a kettő összeolvadásából – a Kr. e. 3. évezred közepe táján – megszületett a kiukaineni kultúra. Lassanként terjed a kezdetleges állattenyésztés és a földművelés. Kr. e. 1000 körül váltak ki a lappok (számik) ősei az ún. közfinn nyelvi közösségből. A Kr. e. 2. évezred második felében Délnyugat-Finnország szoros kapcsolatban állt Közép-Svédországgal – terjedt a bronz használata. A Kr. e. 1. évezred közepén kezdték használni a vasat, majd a Kr. u. 1. évezred folyamán a földművelő életmód a szárazföld belsejében is terjedt, és a 8–9. században elérte Dél-Karjalát.

 



csónak alakú harci balta

Az ún. viking-korban (9–11. sz.) a keletre vezető kereskedelmi út a Finn-öböl északi partján haladt keresztül. A vikingek (normannok) lassan csökkenő szerepét a kereskedelemben később a finnek suomi, häme és karjalai törzse próbálta betölteni e térségben. A 11–12. században kezdődött az ún. keresztes háborúk kora. A korszak jellegzetessége, hogy fokozódott a svéd állam és Novgorod, valamint a katolikus és az ortodox egyház érdeklődése a finnek lakta területek iránt. 1150 körül került sor a későbbi IX. Erik svéd király és (Szent) Henrik püspök Délnyugat-Finnország elleni első keresztes hadjáratára. Turkuban és környékén megkezdődött az egyházi szervezet kiépítése. A 12–13. századtól több hullámban telepesek érkeztek Svédországból, akik elsősorban a Finn-öböl és a Botteni-öböl partvidékén telepedtek le. III. Sándor pápa bullájában (1171–72) megemlíti a finnekkel kapcsolatban, hogy csak lassan terjed körükben a kereszténység.

 



pähkinäsaari béke 1323

A finneket 1226–27-ben Novgorod felől is támadás érte. Az oroszok betörtek Häme területére, a források pedig a Karjalában végzett tömeges erőszakos térítésről számolnak be. A svédek Birger jarl vezette második keresztes hadjárata a 13. század közepén Häme elfoglalásával ért véget, ekkor a svéd felségterület már a Kymi folyóig terjedt. A karjalai területekért indított harmadik keresztes hadjáratra 1293-ban került sor. A hódítások biztosítására Torgils (Tyrgils) Knutsson svéd kormányzó vezetésével elkezdték építeni Viipuri (Viborg) várát. A Svédország és Novgorod közötti háborúskodásoknak a Pähkinäsaariban (svéd, orosz és német nevén is emlegetik: Nöteborg, Orehovec, Schlüsselburg, ma Petrokreposzty) kötött béke vetett véget, amelyben meghatározták a két állam közötti határt. Karjala nagy része Novgorod befolyása alá került. Finnországot Österland (Keleti tartomány) néven Svédországhoz csatolták.

 

Svédországban 1351-ben lépett érvénybe – első írásos törvényként – Magnus Eriksson király föld- és várostörvénye. A Keleti tartomány arra jogosult személyei 1362-től vehettek részt a svédországi királyválasztásban. A helyi közigazgatás irányítása a királyi kézen lévő várakból történt, a nagy hatalmú várurak azonban (pl. a Grip, Tott és Bielke család) gyakorlatilag függetlenítették magukat a királyi hatalomtól. Az adóterhek változó nagyságúak voltak, de a parasztok megőrizték személyi szabadságukat, nem alakult ki jobbágyság. A fontos hatalmi tényezővé fejlődött turkui püspökség a finn kultúra bölcsőjévé vált. Ekkor már finn fiatalok is tanulhattak híres európai egyetemeken. A kereskedelem a városokban kezdett összpontosulni (Turku, Porvoo, Viipuri, Rauma, Ulvila, Naantali).

 

1397-ben Svédország Dániával és Norvégiával együtt létrehozta az elsősorban dán érdekeket szolgáló kalmari uniót, amelyben az 1430-as évektől állandósultak a háborúk. 1438-ban Satakuntában parasztfelkelés tört ki, melynek eredményeképpen a finnországi parasztság is elküldhette képviselőit a svéd országgyűlésre. A Sture család kiemelkedő tagjai által vezetett unióellenes harcokban Finnország Svédország gazdasági bázisául szolgált. A 15. század elején Finnország saját legfelsőbb bíróságot kapott.

 

Erik Axelsson Tott kormányzó 1475-ben kezdte építtetni Olavinlinna várát Svédország további keleti terjeszkedésének támogatására. A Moszkvai Nagyfejedelemség és Svédország között kitört háborút (az ún. „régi viszálykodást”, 1495–1497) lezáró novgorodi béke nem változtatott a korábbi határokon, azonban a békekötés ellenére a svéd Keleti tartomány (Finnország) határai a gyakorlatban folyamatosan tolódtak keletre és északra.

 



Mikael Agricola

A kalmari unió felbomlása után Svéd-Finnországban I. Vasa Gusztáv lett az uralkodó (1523–1560), aki 1527-től protestáns abszolutizmust vezetett be, kisajátította az egyházi javak nagy részét, és megteremtette Svédország nagyhatalommá válásának feltételeit. A reformációt Finnországban Mikael Agricola turkui püspök vezette. Az ő fordításában jelent meg 1548-ban finn nyelven az Újszövetség. A király 1550-ben megalapította Helsinki (Helsingfors) városát, hogy ezzel is támogassa a németek visszaszorítását a Balti-tengeri kereskedelemben. A finnországi városok életében és gazdaságában fontos szerepet játszott a németajkú lakosság is.

 



täyssinäi béke 1595

1555–57-ben újabb háború zajlott Svédország és Oroszország között, mely elsősorban Savóban okozott nagy pusztítást. 1556-ban I. Vasa Gusztáv hercegség rangjára emelte Finnországot, melynek hercegévé fiát, Jánost (a későbbi III. János svéd királyt, 1568–1592) tette meg. János Turkuban feleségével, Jagelló Katalinnal fényes reneszánsz udvart tartott fenn. III. János király 1581-től használta a Finnország nagyhercege címet. A század utolsó negyedében vívott svéd–orosz háború („hosszú viszálykodás”, 1570–1590) terheit elsősorban a finnek viselték. Az 1595-ös täyssinäi (tjavzinszki) béke alapján Svéd-Finnország keleti határa Savo keleti lakott területei mentén haladt északnak, egészen a Jeges-tengerig.

 



sztolbovói béke 1617

1596–97-ben zajlott a finn történelem legnagyobb parasztháborúja („buzogányháború”), amelyet Klaus Fleming helytartó vert le. A századvégi belső viszályokból győztesként kikerülve Károly herceg (1604-től IX. Károly) 1599-ben megszerezte Finnországot a katolikus III. Zsigmond király híveitől, és 50 nemest kivégeztetett. A 17. század elején vívott újabb svéd-orosz háborúskodást lezáró sztolbovói békében (1617) Oroszország lemondott a Ladoga-tó nyugati és északi partvidékéről és Ingermanlandról (Inkeriről). Ezeken az ütközőzónáknak tekintett területeken a svéd állam nagy adókat vetett ki, és erőszakosan terjesztette az evangélikus hitet, ezért a helyi (főleg karjalai) lakosság tömegesen menekült az Oroszországhoz tartozó területekre. Az elköltözöttek helyére evangélikus finneket telepítettek (inkeri finnek).

 

II. Gusztáv Adolf (1617–1632) svéd király uralkodása idején Finnországot közvetlenül a birodalmi adminisztrációhoz csatolták. A Keleti tartományban svéd lett a hivatalos nyelv, ismét svéd ajkú lakosság áramlott Finnországba. A század első felében és közepén P. Brahe főkormányzói tevékenysége (1637–1640, 1648–1654) minden téren jótékony hatást gyakorolt a finnországi fejlődésre. 1640-ben megalapították a Turkui Akadémiát (a Helsinki Egyetem jogelődjét). 1642-ben megjelent a teljes Biblia finn nyelven. Finnország jelentős kereskedelmet bonyolított le Stockholmon keresztül. 1680-ban került sor az ún. nagy redukcióra, amelyben XI. Károly (1660–1697) nyomására a rendek beleegyeztek abba, hogy a korábban elajándékozott birtokok ismét visszakerüljenek a korona birtokába, majd 1682-ben önkényuralkodóvá nyilvánították a királyt. A hatalom központosításával svédesítési hullám is együtt járt, mely tiltakozást váltott ki az ún. fennofilek körében. Az 1696–97-es nagy éhínségben elpusztult a finnek közel egyharmada.

 



uusikaupunki béke 1721

A nagy északi háborúban (1700–1721) egész Finnország orosz kézre került: az 1714-től 1721-ig tartó ún. „nagy viszálykodás” idején a legtöbb pusztítás Pohjanmaa (Ostrobotnia) és Ahvenanmaa (Åland) vidékeit érte. Az 1721-ben, Uusikaupunkiban (Nystadt) megkötött béke alapján Oroszországhoz került Ingermanland, Délkelet-Finnország valamint Karjala nagyobbik része. Finnország továbbra is Svédország része maradt, mely ugyan elvesztette nagyhatalmi pozícióját, de mégis revánsra készült Oroszország ellen. A következő orosz–svéd háborút (1741–43) lezáró turkui békében Hamina és Lappeenranta városa is Oroszországhoz került, az új határt a Kymi folyó mentén húzták meg.

 



turkui béke 1743

A rendek 1738-ban kezdődött uralmának, amely korlátozta a királyi hatalmat, III. Gusztáv (1771–1791) államcsínye vetett véget 1772-ben. A század folyamán a politikai csatározások ellenére Finnország gazdasága fejlődött, létrejöttek az alapvető iparágak (fém- és faipar, textilművesség), és 1765-től külkereskedelmi jogot kaptak Pohjanmaa (Ostrobotnia) városai. Elsősorban kátrányt és fűrészipari termékeket vittek ki Finnországból. Az újabb orosz–svéd háború idején a III. Gusztáv (1771–1792) királlyal szemben álló finnországi tisztek megalapították az Anjalai Szövetséget, mely Finnország autonómiáját orosz fennhatóság alatt kívánta megvalósítani. Ezen irányzat legkiemelkedőbb képviselője G. M. Sprengtporten volt, aki már 1786-tól orosz szolgálatban állt.

 



haminai béke

1809

A 19. század elejének Napóleon által indított háborúi és a hatalmi viszonyok átrendeződése megváltoztatta Finnország helyzetét is. A tilsiti békében (1807) Finnország Oroszország érdekszférájába került. Az 1808–09-es ún. „Finnország háborújában” a finn területeket oroszok szállták meg. A haminai békében (1809) Svédország lemondott Finnországról Ahvenanmaa szigetével (Ålanddal) együtt. Az 1809-es porvooi országgyűlésen I. Sándor cár esküt tett a finn (svéd) alkotmány betartására, és a finn népet a nemzet rangjára emelte. Finnország négykamarás rendi országgyűléssel és saját kormánnyal (szenátus) rendelkező autonóm nagyhercegségként lett Oroszország része: az evangélikus egyház és a korábbi adminisztráció és igazságszolgáltatás, valamint a svéd nyelv hivatalos státusa érintetlen maradt. Maga a cár vette fel a nagyhercegi címet, a finnországi közigazgatás élére pedig főkormányzót nevezett ki. Szentpétervárott létrehozták a Finn Ügyek Bizottságát.

 



A porvooi országggyűlés

Emanuel Thelning festménye

A Finnországgal mintegy kísérletező liberális cári politika (I. Sándor) a későbbiekben sok vitát eredményezett: az oroszok visszavonható kegynek, a finnek szinte szövetségi szerződésnek értelmezték. 1812-ben a nagyhercegség fővárosa Turku után Helsinki lett, és egyesítették Finnországgal a korábban elcsatolt Viipuri (Viborgi) Kormányzóságot (Régi-Finnország). A vámhatárok megszüntetése jótékonyan hatott a finn iparra és kereskedelemre. 1811-ben megalapították a Finn Bankot. Nyugat-Finnországban a kereskedelemben és a közlekedésben svéd orientáció érvényesült, míg Kelet-Finnország egyre inkább Szentpétervár felé fordult.

 



J. W. Snellman

I. Miklós cár idején fokozódott a finn autonómiára nehezedő nyomás. A nemzeti ébredés első hullámát követően (ez az ún. turkui romantika időszaka) 1831-ben megalapították a Finn Irodalmi Társaságot. 1835-ben jelent meg a Kalevala első, majd 1849-ben bővített kiadása. Az eposz és gyűjtője-összeállítója, Elias Lönnrot rendkívüli módon hozzájárult a nemzeti öntudat erősödéséhez, a nemzeti mozgalom kialakulásához.

 

A krími háború idején, amikor Oroszország ellenfelei Törökország segítségére siettek, az oroszok ellen fellépő angol–francia flotta ágyúzta Finnország partvidékét. Az 1860–1880 közötti időszakra gyors gazdasági és kulturális fejlődés volt jellemző. A pénzreformmal (1860–1865) Finnországnak saját pénze lett, a márka. Fejlődött az ország közlekedése is. A Saimaa-csatorna megnyitását (1856) követte a Helsinkit Hämeenlinnával összekötő első vasútvonal átadása. 1867–68-ban volt Finnországban az utolsó nagy éhínség.

Az országgyűlés több mint fél évszázad utáni újbóli összehívása (1863–64) visszatérést jelentett az alkotmányos kormányzáshoz. II. Sándor cár liberális törvényei és rendeletei elősegítették az új társadalmi formára való áttérést. Az 1863-as nyelvrendelet a svéd mellett másik hivatalos nyelvvé a finnt tette meg. 1878-tól Finnország saját hadsereggel rendelkezett. A J. V. Snellman által ösztönzött, a finn nyelvű kultúra és a gazdaság fejlődését célul tűző ún. fennomán mozgalom Y. S. Yrjö-Koskinen vezetésével Finn Párttá alakult. Válaszul kialakult a svéd érzelmű értelmiség mozgalma és kezdetben a liberálisok is külön tábort alkottak.

 

A birodalom egységesítésére irányuló orosz törekvések az 1890-es években érték el Finnországot. Az 1899-es februári manifesztumban II. Miklós korlátozta Finnország alkotmányát, megkezdődött az ún. „első elnyomás” korszaka (1899–1905). Finnországban tiltakozó népmozgalom kezdődött, és 1899-ben több mint félmillió aláírást gyűjtöttek. 1901-ben feloszlatták a finn hadsereget, megkezdődik a finn fiatalok kényszersorozása az orosz hadseregbe. 1903-ban diktátori hatalommal ruházták fel Ny. Bobrikov főkormányzót, aki a következő évben merénylet áldozatává vált. A két részre oszlott Finn Pártból az ófinnek tárgyalásos megoldást, míg a nemzeti liberális ifjú-finnek passzív ellenállást hirdettek.




Suomenlinna erődje, az
1906-os orosz matrózlázadás helyszíne

A 19. sz. végén megújulóban volt az ipar, a mezőgazdaságban az állattenyésztés volt a vezető ágazat. A földnélküliek és zsellérek nagy száma szociális feszültséget eredményezett, évtizedeken keresztül folytatódott a kivándorlás Finnországból. Az 1899-ben alapított Munkáspárt 1903-tól Finn Szociáldemokrata Párttá vált. Az 1905-ös oroszországi események hatására ősszel általános sztrájk kezdődött Finnországban, megjelent az ún. Vörös Kiáltvány. A cár kénytelen volt visszavonni a finn alkotmányba ütköző rendeleteit. A nőknek is szavazati jogot adó 1906-os demokratikus választási reform következtében egykamarás parlament (Eduskunta, Riksdag) jött létre. Az 1907-es választásokon a Finn Szociáldemokrata Párt győzött, a 200 mandátumból 80-at szerezve meg.

 

1908-tól ismét egységesítő, oroszosító tendenciák érvényesültek a központi politikában, amelyet a „második elnyomás korszakának” neveznek (1908–1916). Az 1910-ben hozott cári manifesztum a nagyhercegség alkotmányának megszüntetését irányozta elő, de kivitelezése nem sikerült. Az 1916-os választásokon ismét a szociáldemokraták arattak győzelmet. 1917-ben az Ideiglenes Kormány újólag helyreállította az autonómiát, majd feloszlatta a parlamentet, mert az önmagára ruházta a hatalmat Finnországban (hatalmi törvény). Az októberi választásokon a polgári pártok kerültek többségbe, P. E. Svinhufvud alakított kormányt.

 

Az országgyűlés 1917. december 6-án független köztársaságnak kiáltotta ki Finnországot, melynek függetlenségét Szovjet-Oroszország (1918. január 4-én), majd Franciaország, Svédország és Németország is elismerte. Ezzel az aktussal teljesedett ki a finnek nemzetté válása. A finn nép a történelmi események és természeti katasztrófák következtében eleinte igen ingadozó létszámban, a 19. századtól pedig folyamatosan gyarapodva jutott el napjainkig.

A finn népesség számának alakulását mutatja a következő táblázat: